|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 30 találat | lapozás: 1-30 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szakáts Béla 2001. február 9.Tavaly nyáron a kiskorú M. Árpád betört Temesváron az ART Kft. székhelyére, ahonnan 40 millió lej értékű alkotással távozott. Az ellopott alkotások közt volt Szakáts Béla szobrászművész, egyetemi tanár szobra is. A tettes azt vallotta, hogy a bronzszobrokat 146 ezer lejért eladta a hulladékgyűjtőnek. Az ART Kft. tulajdonosa azonban meg van róla győződve: megrendelt lopásról van szó. /(Pataki Zoltán): Beolvasztott alkotások? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./2003. november 18.Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészek Szövetségének temesvári elnöke elmondta, hogy első ízben mutatkozik be nagy létszámú temesvári alkotócsoport Budapesten. Huszonhat festő, szobrász, grafikus és iparművész dec. 5-ig állítja ki munkáit a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége székházában. A temesváriak a szegedi képzőművészekkel évek óta rendszeresítették a kiállításcseréket, alkotói táborokba szóló meghívásokat. Dr. Ernyei Gyula, a Magyar Iparművészeti Egyetem tanszékvezetője, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek szövetségének elnöke Temesváron járva "felfedezte" a város sokszínű művészeti életét, ő hívta meg a művészeket. A budapesti tárlaton jelen lesz a magyar művészek közül Jecza Péter, Szakáts Béla, Jakabházi Sándor és Tasi József István. /Kurkó Irén: Rendhagyó budapesti kiállítás. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 18./2004. november 2.“Székely Lászlót nem szabad elfelejtenünk, s emlékének ébrentartására mi sem jobb, mint egy köztéri szobor. Addig nem nyugszom, míg szobrot nem állíttatok Székely Lászlónak” – jelentette be egy évvel ezelőtt Temesváron Szász Enikő, akkor még megyei tanácsos. Az ország egyik legszebb városát álmodta meg Székely László (1877–1934), gyönyörű paloták, középületek, magánházak, ipari épületek születtek tervei nyomán. Két évvel ezelőtt városi tanácsosok (Halász Ferenc, Fórika Éva) kísérelték meg a valamikori Carmen Sylva park nevét Székely László nevére változtatni, de a helyi tanács leszavazta indítványukat. Idén a Kulturális Felügyelőség megadta a szoborállítási engedélyt, sőt a városi és a megyei önkormányzat is juttatott költségvetéséből. A választás Szakáts Béla mellszobor-tervére esett. Jelenleg az emlékműállítás előmunkálatai folynak. /Szekernyés Irén: Készül Székely László emlékműve. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 2./2005. április 5.Gazdag közművelődési programot kínál az április 8-án kezdődő Bánsági Magyar Napok tizedik rendezvénysorozata. Szász Enikő visszatekintett a megtett útra. 1996 tavaszán, a Temesvári Magyar Nőszövetség megalakulása után javasolta Szász Enikő: “a honfoglalás 1100. évfordulóján nézzünk szembe önmagunkkal, vegyük számba a bánsági közművelődést.” Siralmas kép tárult eléjük. Hagyományápolás mai fogalmak szerint nem létezett, a hivatásos művészek előadásainak nem volt közönsége. Kőkemény akarat és megszállottság kellett a változtatáshoz. Szász Enikő kialakította azt a műsorszerkezetet, amely leginkább megfelel a közönségnek, de minden évben valami újat is hozzátett a bejáratott programokhoz. Az idei közművelődési napok egyik újdonsága a régió egyetlen magyar könyvkiadója, az Irodalmi Jelen Könyvek bemutatkozása lesz. Újból megrendezik a magyar főiskolások képzőművészeti kiállítását és az ópusztaszeri kirándulást. Fellép a magyarországi, algyői népszínház, a nagyváradi Kiss Stúdió, a temesvári Bartók Béla Líceum színjátszó csoportja és a Puck & Co. Bábszínház. Időközben a DKMT eurorégiós rendezvénnyé tette a magyar napokat. Az évek során felidézték elfelejtett nagy személyiségek életművét, a Maderspach és Hoffmann család örökségét, Szász Enikő albumot adott ki Székely László, Temesvár első főépítésze munkáiról. Ennek betetőzése lesz április 15-én Székely László köztéri mellszobrának, Szakáts Béla képzőművész alkotásának felállítása. /Szekernyés Irén: Kezdődnek a Bánsági Magyar Napok. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 5./2005. április 16.Ünnepélyesen felavatta Temesváron Székely László mellszobrát, Szakáts Béla szobrászművész alkotását a város magyar közössége, a Temesvári Magyar Nőszövetség és a helyi RMDSZ szervezésében tizedik alkalommal megrendezett Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozat keretében. Trianon óta nem állítottak szobrot magyar személységnek Temesváron. Jelen volt Markó Béla miniszterelnök-helyettes, Ovidiu Draganescu prefektus, Gheorghe Ciuhandu polgármester, Marossy Zoltán alprefektus, Halász Ferenc megyei RMDSZ-elnök, Toró T. Tibor parlamenti képviselő is. “Életem nagy vágya teljesült az emlékmű felállításával – kezdte a hivatalos beszédek sorát Szász Enikő –, s a Nőszövetség alapvető célkitűzésének újabb sikerét ünnepeljük. Ez a civil szervezet vállalta fel a város múltjának kutatását, nagy személyiségei életművének közismertté tételét és emlékük méltó ápolását. Székely Lászlóról néhány évvel ezelőtt csak a kutatók tudtak, most már az egész város. Fotókiállításon mutattuk be az általa tervezett épületeket, életművéről albumot és tanulmányt adtunk ki három nyelven, emléktáblával jelöltük főművét, a Piarista Főgimnázium épületegyüttesét.” Markó Béla, aki jelentős mértékben hozzájárult a szoborállítás költségeihez, beszédében kifejtette: számára a kivételes alkalom kettős üzenetet hordoz. Bánság és Erdély különböző nemzetiségek közös térsége, múltunkat és jelenünket közösen kell megélnünk. A Magyar Házat, amely Székely László utolsó alkotása volt, s a magyar közösségnek ajándékba tervezett, még nem tudták visszaszerezni. Szekernyés János helytörténész méltatta Székely Lászlónak a város modern arculatának kialakításában betöltött meghatározó szerepét. /Szekernyés Irén: Főhajtás az építő ember szobra előtt. Felavatták Székely László emlékművét. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 16./ Székely László 1903 és 1922 között volt Temesvár főépítésze, számos, középület, lakóház és templom építése fűződik nevéhez. /Székely László- szoboravató Temesváron. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 18./2005. szeptember 23.Szeptember 23-án nyílik Budapesten, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége székházában a Formavilág – 20 temesvári alkotóművész című csoportos kiállítás, amelynek keretében szobraikat, festményeiket, tárgyaikat és grafikáikat mutatja be a képzőművészek. A rangos esemény a két alkotói közösség, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége és a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezete között kiépült együttműködése eredménye. Két esztendővel ezelőtt Temesvár 26 képzőművésze mutatkozott be Magyarország fővárosában. Budapest után a temesvári művészek kiállítását Nyíregyházán, Kisvárdán, Szegeden és Szentesen is bemutatták. Viszonzásként a magyarországi művészek kiállítását a temesvári Helios Galériában tekinthették meg a művészetkedvelők. A mostani tárlaton a román művészek mellett Jakabházi Sándor, Jecza Péter, Szakáts Béla és Tasi József István mutatja be 3-3 munkáját. Megnyitó beszédet Szekernyés János, a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének elnöke mond, aki a katalógus előszavát is írta. A tárlat főrendezője Jakabházi Sándor, a Temesvári Nyugati Egyetem képzőművészeti karának előadótanára. /Szekernyés János: A formák varázslatos világa. 20 temesvári képzőművész csoportos tárlata Budapesten. = Heti Új Szó (Temesvár), szept. 23./2006. január 11.Szakáts Béla temesvári szobrászművész nyerte az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére Kolozsváron felállítandó szobor pályázati kiírását. A Kolozsvár Társaság ötlete nyomán kezdeményező bizottság alakult, amely meghívásos pályázat kiírása mellett döntött. Október 28-án küldték szét a körlevelet tizenkét szobrászművésznek: a pályázaton Bocskay Vince, Deák Árpád, Gergely Zoltán, Hunyadi László, Jecza Péter, Kocsis Rudolf, Kolozsi Tibor, Sánta Csaba, Szakáts Béla, Tőrős Gábor, Varga Mihály és Vetró András vett részt, névtelenül, jeligés rendszerben. A 3–4 méteresre tervezett emlékművet Kolozsváron, Sétatér Szamos melletti sétányán állítanák fel. A szoborállítás anyagi fedezete, illetve a városháza engedélye még hiányzik. Szakáts Béla munkája, a „napszimbolikus” kapu a szabadságvágy szimbóluma, délibáb. Az 1956-os forradalom bukása fájdalmat, börtönt, halált jelentett. Így a kapu, a szabadság napszimbolikus kapuja átfordulva börtönkapuvá válik, – értékelte munkája jelképes értelmét a tervező. Szakáts Béla 1938-ban született Székelyudvarhelyen, Temesváron él, egyetemen tanít. /F. I.: Temesvári képzőművész terve nyert. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./2006. január 18.A Kolozsváron felállítandó 1956-os emlékmű szobortervét tizenkét erdélyi képzőművész pályázatából választotta ki a bíráló bizottság, Szakáts Béla Temesváron élő szobrász munkáját ítélve a legsikerültebbnek. Az emlékművet az 1956-os forradalom félszázados évfordulóján tervezik felállítani. Szakáts Béla /sz. Székelyudvarhely, 1938/ 1962-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Főiskolán. Kihelyezéssel került Temesvárra, a képzőművészeti líceum tanárának. Itt dolgozott 30 évig, majd a rendszerváltás után újraalakult Temesváron a képzőművészeti főiskola, ahol tanszékvezető volt nyugdíjazásáig. Jelenleg is vannak órái az egyetemen. /Farkas Imola: „Személyes 56-os élményeimből építkeztem” Beszélgetés Szakáts Béla szobrászművésszel. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 18./2006. január 19.Temesváron tizenöt személyt tüntetett ki a 2005-ös Kiválóság-oklevéllel Gheorghe Ciuhandu polgármester a városházán. A díjazottak között van Ferenczy Annamária (Maya) színművész, a Csiky Gergely társulatának tagja, aki 56 éve szolgálja Thaliát (1967 óta a temesvári magyar színházban), Jarcsek-Zamfirescu Ildikó, a Temesvári Német Színház tagja és Szakáts Béla szobrászművész, egyetemi előadó, a képzőművészeti fakultás szobrászati tanszékének volt vezetője. Szakáts Bélának két köztéri szobra található Temesváron: az 1989-es forradalom áldozatai tiszteletére állított Célpont-ember és a tavaly felavatott Székely László-mellszobor. /P. L. Zs.: Kiválóságok kitüntetése. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 19./2006. április 3.Megnyílt az újonnan létrejött Kolozsvár Galéria 1956–2006 című fotókiállítása, a Főtér 22/8 szám alatt. Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Kifejtette, szeretnének, olyan kulturális-információs központot kialakítani a város szívében, amely otthon lesz a kolozsváriak számára hosszú időn át. A kiállítást a budapesti Történeti Levéltár gyűjteményéből állították össze, a megnyitón jelen volt és beszédet mondott Gyarmati György, a levéltár igazgatója is. A kiállítás anyagát képezik a kolozsvári 56-os emlékműpályázatra beérkezett pályamunkák makettjei is: Szakáts Béla (I. díj), Bocskay Vince (II. díj), Deák Árpád (III. díj), Kolozsi Tibor, Varga Mihály, Gergely Zoltán, Hunyadi László, Sánta Csaba, Vetró András, Kocsis Rudolf és Jecza Péter munkái. /Köllő Katalin: Ahol szabadság van, ott szabadság van. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./2006. április 21.Április 24-ig még megtekinthető a Budapesti Történeti Levéltár 1956-os fotógyűjteményéből és a kolozsvári emlékműpályázat makettjeiből rendezett kiállítás a Kolozsvár Galériában. A Kolozsvár Társaság 56-os emlékműpályázatán 11 szobrászművész vett részt, s a kiállítás a pályázatra beérkezett köztéri szobor makettjeit is bemutatja. Az első díjazott Szakáts Béla temesvári képzőművész alkotása, amely remélhetően a Sétatéren kerül felállításra. /Kolozsvár Galéria. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 21./2006. április 22.Elkészült a leendő kolozsvári 1956-os emlékmű városházi engedélyeztetéséhez szükséges dokumentáció, a látványterv, beindult az a meglehetősen hosszú engedélyeztetési folyamat, hogy a Sétatéren felállíthassák a pályázatnyertes Szakáts Béla temesvári szobrászművész alkotását. A Kolozsvár Társaság (KT) reprezentatív köztéri szobor felállításával kíván az 1956-os magyar forradalomra emlékezni. A KT reményei szerint a szobrot idén október 23-án, a forradalom kezdetének 60. évfordulóján sikerül majd felavatni. 1956-ban Kolozsváron zajlottak azok a diákmegmozdulások, amelyek után a Bolyai Tudományegyetemről 15, a Képzőművészeti Főiskoláról 3, a Protestáns Teológiáról 20 diákot és tanárt ítéltek el. És Kolozsváron került sor az 1956. november 1-jei Házsongárdi temetői tüntetésre, és ugyanitt működött a Kolozsvári Területi Katonai Bíróság, amely székhelyén és kihelyezett tárgyalások során egész Erdély területén, az 1956-hoz kötött perekben több, mint húsz halálos ítéletet hozott. Ezeket az ítéleteket később Szamosújváron, Aradon és Jilaván hajtották végre. Ugyanakkor Kolozsvár a román megmozdulások színhelye is volt, hiszen a magyar forradalommal rokonszenvező román diákokat ítéltek el a Babes Egyetemről, köztük a Volcinschi-csoport 12 tagját. /Tibori Szabó Zoltán: Közös ügy az 56-os szobor. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 22./2006. május 26.Temesvár szobrokban szegény – fejtette ki Szekernyés János helytörténész, műkritikus, a Képzőművészek Szövetsége helyi szervezetének elnöke. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben viszonylag sok köztéri emlékművet állítottak, a város nagyságához képest ez még mindig kevés. Temesvár abban különbözik a vidéki városok döntő többségétől, hogy nem egy főterű, hanem minden történelmi városrésznek megvolt a főtere, nem beszélve arról, hogy a központnak három nagy tere van. A józsefvárosi római katolikus templom kertjében álló Nepomuki Szent János-emlékmű Temesvár első köztéri szobra. Már az 1720-as évek elején állt, az egykori katonai dísztéren. Onnan a Gyárvárosba vitték, majd a Virágkertészet egykori udvarába, és 1932-ben került a mai helyére. Ezt a korszakot jelképezik az úgynevezett “pestis-szobrok” is: a Szentháromság-szobor a Dóm téren és a Szabadság téri, több alakos kompozíció. Valamivel később állították a Gyárvárosi park kerítésébe beékelve a Krisztus-feszületet, amit sokan Fadrusz János munkájának tulajdonítanak, de erre nincs bizonyíték. A két világháború között állított szobrok többsége román politikusokat, tudósokat, mérnököket ábrázol. A szocializmus éveiben sem állítottak túl sok szobrot. Ezen közül a legjelentősebb a márványból faragott román katona szobra, amit 1962-ben lepleztek le (Ion Vlad alkotása). A 1970-es években állították fel Dózsa György szobrát. Vita kerekedett, hogy a szülőhelyén, Dálnokon vagy Temesváron legyen az emlékmű, végül mindkét helyen lett egy-egy: ott lendületes vezért formázott meg Szobotka András Bukarestben élő temesvári képzőművész, itt meg egy magába szállott, a bukást tudomásul vevő katonai vezért. Közben a politikai széljárás megváltozott, és a néhány év múlva elkészült szobrot már valósággal oda kellett lopni: egy éjszaka felállították, nem rendeztek avatóünnepséget. Ráadásul csak románul írták a nevét, hogy Gheorghe Doja. Az 1989-es rendszerváltás után a különböző forradalmár szervezetek az áldozatok emlékére rendeltek emlékműveket, összesen 12-őt. Ezeket az alkotásokat elsőrangú bukaresti és temesvári művészek alkották, többek között Szakáts Béla, Stefan Calarasanu, Jecza Péter vagy Kelemen István. A gyerekkórház előtti Sailer Antal-szobor eddig szép virággruppok között állt, most már közvetlenül mellette halad el a villamos. Országos hírű esemény volt tavaly a város első főépítésze, Székely László mellszobrának leleplezése (Szakáts Béla munkája), mely a Bánsági Magyar Napoknak akkor főrendezvénye volt. A trianoni határmódosítás után ez az első köztéri szobor Temesváron, amely magyar kulturális-közéleti személyiségnek állít emléket. Az engedélyek kijárásban nagy szerepe volt az RMDSZ két akkori városi tanácsosának, Fórika Évának és Halász Ferencnek. Az időközben Székely László parkra átnevezett ligetben szeretne Szász Enikő egy emlékművet állíttatni az 1956-os kommunistaellenes megmozdulás áldozatainak tiszteletére. A román politikai foglyokat tömörítő szervezet elutasította az együttműködést. /Pataky Lehel Zsolt: Temes. “Helyük lenne az alkotott szépségeknek”. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 26./2006. szeptember 14.Október 20-ára nem készül el a kolozsvári Sétatéren felállítandó 1956-os emlékmű. A kezdeményező Kolozsvár Társaság elnöke, Kántor Lajos tájékoztatása szerint a romániai megemlékezések központi rendezvényének a helyszíne Kolozsvár lesz, a 4 méter magas szobor helyett azonban az ünneplőknek be kell érniük csupán az „alapkőletétellel”. Előre nem látott ügyintézési bonyodalmak merültek fel. Jelenleg úgy tűnik, a magyarországi ’56-os Emlékbizottság mintegy 4,8 millió forinttal finanszírozza az emlékműállítást, az Illyés Közalapítvány pedig 600 ezer forinttal járul hozzá a szoborállítás költségeihez. – A szobor „napszimbolikus” kapu a szabadságvágy, a jóreménység, a szebb jövő, a felszabadulás eszméjének szimbóluma. Az emlékmű alkotója Szakáts Béla /sz. Székelyudvarhely, 1938/ Temesváron él, egyetemi tanár. Sógor Csaba RMDSZ-es szenátor a romániai ’56-os elítéltek rehabilitációját kérte a parlament őszi ülésszakának első napján. A politikus különbizottság felállítását javasolta, amely csak ’56 eseményeivel foglalkozna, és feladata lenne megvizsgálni valamennyi ítéletet. Sógor Csaba emlékeztetett arra, hogy a Szekuritáté a Román Munkáspárt utasítására elfojtott minden, a magyarországi eseményekkel szimpatizáló megnyilvánulást, s több ezerre tehető a romániai letartóztatások és ítéletek száma. Egymást követték az elhurcolások, a letartóztatások és hidegvérrel kimondott halálos ítéletek. Az áldozatok között volt olyan csoport, amelynek tevékenysége az 1848-as hősök emlékművének a megkoszorúzására szorítkozott, vagy fehéregyházi megemlékezésben nyilvánult meg. Mások át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak, vagy memorandumot szerkesztettek, amelyet az ENSZ-hez szándékoztak benyújtani. Egyesek fegyveres felkelést kíséreltek meg szervezni a kommunista rendszer megdöntésére, de még addig sem jutottak el, hogy találkozzanak. Ott voltak a temesvári diákok – románok és szászok! –, akik közül legalább kétezret tartóztattak le és ítéltek el. /(ercsey, farkas, pam): Nem készül el időben az ’56-os emlékmű. Kolozsváron zajlanak a központi ünnepségek. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 14./2006. október 7.A közeljövőben Kolozsvár városa új térplasztikával gyarapszik, Márton Áron püspök szobrával. A monumentális alkotást a Szent Mihály-templom főbejárata melletti templomkertben helyezik majd el. Márton Áron szobra Bocskay Vince szobrászművész alkotása. Elmondta, hogy a szobor elkészítésére a római katolikus plébánia 2001-ben írt ki pályázatot. A bemutatott makett után az első díjat neki ítélték. 2002-ben fogott a szoborhoz, dolgozott az agyagmintán. Nem sokkal befejezése előtt a szobor váza megroppant és eldőlt, újra kellett kezdenie az egészet. Kilenc hónapot dolgozott rajta, hogy újból elkészüljön. Karcagon öntette, mert jó minőségű a munkájuk. Eddig négy szobrát öntötték Karcagon: Mikó Imre szobrát, amelyet Sepsiszentgyörgyön állítottak fel, Apor Vilmos szobrát, amely Gyulán van, Patasics Ádám kalocsai érsek szobrát, amit Kalocsán helyeztek el, és most a Márton Áron szobrát. Csíkszeredában készítik a talapzatot Márton Áron szobrához, andezitből, amit tükörsimára csiszolnak. Bocskay Vince jelenleg egy 1956-os emlékművön dolgozik. A Kolozsvár Társaság elnökeként Kántor Lajos hirdette meg egy 1956-os emlékmű pályázatát, amit Kolozsváron, a sétatéren szeretnének felállítani. A zsűri három díjat ítélt meg, az első díjat Szakáts Béla szobrászművész, a második díjat ő kapta. Az első díjas szobrot helyezik el a kolozsvári Sétatéren, de a kerek évforduló tiszteletére úgy döntöttek, hogy a második és harmadik díjas szobrot felajánlják annak, aki még szeretne 1956-os emlékművet felállítani. Amikor ez kiderült, akkor az Erdélyi Református Püspökség részéről jelezték, hogy szeretnék ezt a szobrot felállítani a Protestáns Teológia belső udvarán. /Takács Gábor: Márton Áron – a Szent Mihály-templom fenyőfáinak árnyékában. Látogatás Bocskay Vince szobrászművész szovátai műtermében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 7./2006. október 20.Kántor Lajos elmondta, Budapestről hivatalosan értesítették: 4,3 millió forinttal támogatják a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett emlékmű felállítását. Utólagos támogatásról szól a döntés. Az Illyés Közalapítvány kuratóriuma június 30-án döntött 600 ezer forintos támogatásról, de a folyósításra még nem került sor. Kántor Lajos bízik abban, hogy fel fogják állítani Szakáts Béla szobrát. /(t): Az ’56-os szoborra nincs engedély. Kántor Lajos nyilatkozott lapunknak. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./2007. október 17.Rendkívül hosszadalmas huzavona után végre úgy tűnik, már rövid idő kérdése az 1956-os magyarországi forradalom kolozsvári emlékművének a megvalósítása. Valószínű, hogy egy hónapon belül sor kerülhet az avatásra – vélte az emlékmű ügyét felvállaló Kolozsvár Társaság titkára, Tibád Zoltán. A napszimbolikus kapu, Szakáts Béla temesvári művész alkotása a Sétatéren kapna helyet. Az ‘56-os forradalom kolozsvári emlékművét tavaly kellett volna leleplezni, a forradalom 50. évfordulójával kapcsolatos ünnepségek alkalmából, azonban a tervezők-szervezők körében támadt félreértés miatt nem állították össze időben a szükséges iratokat. Amikor végül beadták az iratokat, kiderült, a dossziénak a városházán nyoma veszett. A másolatokból készült iratcsomó került Emil Boc polgármester asztalára. Amikor a polgármester végre aláírta, a másolat-dossziénak nyoma veszett. Amit Boc aláírt, az a korábban eltűnt eredeti iratcsomó volt. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Célegyenesben az ‘56-os forradalom sétatéri emlékműve. Egy hónapon belül Kolozsváron felavathatják az alkotást. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./2007. október 26.Eddig 51 magyarországi és romániai magyar művész, közéleti személyiség, egyetemi tanár, politikus írta alá azt a felhívást, amelynek címe Temesvártól Brüsszelig, és amellyel Tőkés László EP-képviselővé választását támogatják. Felhívták a figyelmet, történelmi lehetőség előtt áll az erdélyi magyarság, ,,Tőkés László személyében olyan világszerte ismert és megbecsült személyiséget küldhetnek képviselőként az Európai Parlamentbe, akinél hitelesebben senki nem jeleníti meg Európában a határokon átívelő összmagyar nemzeti integráció programját”. A felhívás hangsúlyozta, hogy Tőkés bátor kiállása már alakított történelmet 1989 decemberében, a püspök azóta következetes szószólója az erdélyi magyar önrendelkezésnek.,,Szavára figyelnek Bukarestben, Budapesten és Brüsszelben egyaránt. ” – áll a felhívásban, melynek aláírói közt van Csoóri Sándor, Gál Kinga, Jakó Zsigmond, Jókai Anna, Lohinszky Loránd, Makovecz Imre, Melocco Miklós, Nemeskürty István, Szőcs Géza és Vizy E. Szilveszter. /Farkas Réka: Történelmi lehetőség (Értelmiségi felhívás Tőkés támogatására). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 26./; A dokumentum szövege és történt aláírók névsora /október 25-ig/:Temesvártól Brüsszelig – értelmiségiek felhívása Történelmi lehetőség előtt állnak az erdélyi magyarok: Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke személyében olyan világszerte ismert és megbecsült személyiséget küldhetnek képviselőként az Európai Parlamentbe, akinél hitelesebben senki nem jeleníti meg Európában a határokon átívelő összmagyar nemzeti integráció programját. Tőkés László bátor és következetes kiállása már alakított történelmet: 1989 decemberében rést ütött a hallgatás falán és megbontotta Közép-Kelet Európa legsötétebb diktatórikus rendszerét, esélyt teremtve Románia európai felzárkózásának és az erdélyi magyar feltámadásnak. Azóta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, az erdélyi magyarok belső önrendelkezésének, ezen belül a Székelyföld autonómiájának következetes szószólója. Mindeközben folyamatosan szót emelt a romániai demokrácia megszilárdulásáért is, mind a demokratikus elvek posztkommunista korlátozásai, mind pedig az erdélyi magyar politika demokráciadeficites, torz szerkezete ellen. Szavára figyelnek Bukarestben, Budapesten és Brüsszelben egyaránt. Neki van leginkább esélye átlépni a dolgaink iránt sokszor közömbös vagy érzéketlen Európa politikai ingerküszöbét. Mi, alulírottak, a nemzetünk iránti felelősség jegyében ennek a történelmi esélynek a valóra váltásáért állunk Tőkés László mellé. Meggyőződésünk, hogy európai parlamenti jelenlétével az erdélyi magyar összefogáshoz is közelebb kerülünk, amely nélkül a közösségi autonómiák közjogi kereteinek megteremtése elképzelhetetlen. Hisszük, hogy – ahogyan egykor Temesváron – Tőkés László Brüsszelben is képes kovásza lenni olyan folyamatoknak, amelyek révén Európa visszatalál keresztény gyökereihez, nemzetei közötti szolidaritáshoz, és egy új – igazságosabb és méltányosabb – rend keretében az Unió esélyt teremt a nemzeti közösségek önrendelkezésének. dr. Ábrám Zoltán orvos, egyetemi tanár;Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár;Balázs Éva színművész, egyetemi tanár;Bánffy György színművész;Bíró András közgazdász, egyetemi tanár;Bodó Barna politológus, egyetemi tanár;Boros Zoltán szerkesztő, filmrendező ;dr. Brassai Attila orvos, egyetemi tanár;dr. Brassai Zoltán orvos, egyetemi tanár, az MTA külső tagja;Csép Sándor közíró;Csetri Elek történész, egyetemi tanár, az MTA külső tagja;Csiki Sándor tanár, a Nagycsaládosok Szövetségének elnöke;Csíky Csaba zeneszerző;Csoóri Sándor költő, író;Demény Attila zeneszerző;dr. Dudutz Gyöngyi orvos, egyetemi tanár;Farkas Árpád költő;Földváry Attila építészmérnök, egyetemi tanár;Gábos Zoltán fizikus, egyetemi tanár, az MTA külső tagja;Gál Kinga jogász, Európa parlamenti képviselő;Gazda József író;Geréb Zsolt teológus, egyetemi tanár, a PKE rektora;Gergely András történész, egyetemi tanár, az MTA doktora, volt nagykövet;Gergely István szobrászművész;György Attila író;Hámori József kutató biológus, egyetemi tanár, az MTA alelnöke, volt oktatási és kulturális miniszter;Hankiss Ágnes pszichológus, író;Herczegh Géza jogász, volt alkotmánybíró;Jakó Zsigmond történész, egyetemi tanár, az MTA tiszteletbeli tagja;Jókai Anna író, költő;dr. Kincses Ajtay Mária orvos, egyetemi tanár;Kincses Elemér színházi rendező;Kincses Előd ügyvéd;Kovács Béla matematikus, egyetemi tanár, a PKE volt rektora;Kristófi János festőművész;Lászlóffy Zsolt zeneszerző, egyetemi tanár;Lohinszky Lóránd színművész, érdemes művész;Makkay József újságíró, főszerkesztő;Makovecz Imre műépítész;Martonyi János jogász, volt külügyminiszter;Melocco Miklós szobrászművész;Murádin Jenő művészettörténész;Nagy-Tóth Ferenc biológus, egyetemi tanár, az MTA külső tagja;Neményi Ágnes szociológus, egyetemi tanár;Nemeskürty István író, irodalom- és filmtörténész;Pálinkás József atomfizikus, egyetemi tanár, volt oktatási miniszter;Péntek János nyelvész, egyetemi tanár, az MTA külső tagja;Péterffy Lajos színművész;Pillich László közíró, a Heltai Alapítvány elnöke;Schöpflin György politológus, egyetemi tanár, Európa parlamenti képviselő;Somai József közgazdász, az RMKT elnöke;Szakáts Béla szobrászművész;Szilágyi Györgyi szociológus, egyetemi tanár, a PKE rektor-helyettese;Szőcs Géza költő;Szűrös Mátyás diplomata, volt köztársasági elnök;Tolnay István filológus, egyetemi tanár, a KREK tanügyi előadótanácsosa;Toró Tibor atomfizikus, egyetemi tanár, az MTA külső tagja;Tőkéczki László történész, egyetemi tanár;Tőkés Béla fizikus, egyetemi tanár;Vizi E. Szilveszter orvos-biológus, az MTA elnöke/Temesvártól Brüsszelig. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 31./2007. november 20.Felmerül a kérdés, hogy Kolozsváron, „a szobrok és gödrök városában”, fellélegeztek-e Funar után. És lesz-e a városban magyar reneszánsz? Kántor Lajos erre azt felelte, hogy szülővárosát nem tudják elvenni tőle sem új, silány szobrokkal, sem gödrökkel. A magyarok ellen ma is uszító Funar gödrei zavaróak, de a Funart követő polgármesterrel mégiscsak lehet tárgyalni. Kántor reméli, még idén felavathatják a Sétatéren a Kolozsvár Társaság kezdeményezte 1956-os emlékművet, a temesvári Szakáts Béla már elkészült munkáját. Lehet, hogy a város reneszánszára többet kell várni, a rehabilitáció viszont megkezdődhet. Ezért hozták létre, néhány évvel ezelőtt, a Kolozsvár Társaságot, és idén november elején ezért tanácskoztak civil szervezetek, a város, a megye, az RMDSZ képviselői Kalotaszentkirályon Kolozsvár jelenéről, jövőjéről. Gheorghe Funar hatalomra kerülése és több cikluson át történő kolozsvári „uralkodása” a város lakóinak nem feledhető bűne. A többségi szavazóké, de a magyarok tehetetlensége is belejátszott a nagy-romániás szellem győzelmébe Kolozsváron, ahol a magyar királlyá választott Mátyás született, és ahol a magyar történelem és kultúra oly sok kiválósága élt és alkotott. Az utóbbi ötven évben – amikor Kolozsvár többségi magyar lakossága kisebbséggé változott a város határain belül – átalakul a világ. Versenyben kell maradni, lépést tartani a román polgártársaikkal. Ezt pedig csak közösségben lehetséges. A szembenállásig nem volna szabad eljutni. /Kántor Lajos: Kolozsvár, a Társaság, a távlatok. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./2008. február 4.Már csak az építkezési engedély megszerzése szükséges ahhoz, hogy felállíthassák az 1956-os magyarországi forradalom kolozsvári emlékművét – tájékoztatott Molnos Lajos RMDSZ-es városi tanácsos. Az ‘56-os emlékmű ügyét felvállaló Kolozsvár Társaság elképzelései szerint a szimbolikus kaput ábrázoló alkotást – a temesvári Szakáts Béla képzőművész munkáját – várhatóan márciusban a sétatéren állítanák fel. A Kolozsvár Társaság az „In Memoriam 1956” felirattal ellátott emlékmű megtervezésére 2005-ben hirdetett meghívásos pályázatot. A felkért tizenkét képzőművész beküldött alkotásai közül végül Szakáts Béla szobrászművész alkotását választották ki. Az emlékmű avatását a szervezet 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójával kapcsolatos ünnepségek alkalmából tervezte, erre azonban a szervezők és az ötletgazdák között támadt félreértések miatt nem kerülhetett sor. /Gyergyai Csaba: Vége a huzavonának. = Krónika (Kolozsvár), febr. 4./2008. május 12.Május 9-én Temesváron került sor az első Civil Mecenatúra-díj átadására. A kitüntetést a temesvári székhelyű Szórvány Alapítvány hozta létre azzal a céllal, hogy viszonozza a támogatását azoknak a tehetőseknek, üzletembereknek, akik nagy összegeket áldoznak a kultúrára, a hagyományőrzésre, a civil szféra munkájának segítésére. Elsőként Herczeg András temesvári vállalkozót tüntették ki, aki az alapítvány könyvkiadói tevékenységéhez nyújtott anyagi támogatást; az ő hozzájárulásával jelenhettek meg igényes kivitelezésben többek között Vicze Károly és Jancsó Árpád temesvári helytörténészek könyvei. A kitüntetést – egy Könczey Elemér grafikus tervezte oklevelet és Szakáts Béla szobrászművész munkáját – Bodó Barna és Erdei Ildikó, az alapítvány elnöke és munkatársa adta át Herczeg Andrásnak. /Pataky Lehel Zsolt: Átadták az első Mecenatúra-díjat. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 12./2009. január 20.Három jóváhagyott építkezési engedély is megszületett László Attila rövid polgármestersége idején. Helyére kerülhet végre Bocskay Vince rég elkészült alkotása, a Márton Áron-szobor, valamint a Szakáts Béla temesvári szobrászművész készítette 56-os emlékmű, és megkezdődhetnek a modern Sapientia-épületegyüttes munkálatai. A Mátyás-szobor restaurálásáról tavaly novemberben megszületett Budapesten a végleges döntés, a felújítást a magyar kulturális kormányzat és Kolozsvár önkormányzata fele-fele arányban állja. /Németh Júlia: Türelemjáték Mátyás-szoborral. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 20./2009. június 26.Temesváron a polgármesteri hivatal megrendelte a Központi (Scudier) park sétányán felállításra kerülő első hét, a városhoz kötődő személyiség bronz mellszobrát. Olyan személyiségekre esett a választás, akikhez olyan esemény kötődik, amelynek 2009-ben évfordulója van. A magyarok közül szobrot kap Küttel Károly egykori polgármester, akinek idején, 140 esztendeje beindult a temesvári lóvasút és Török János polgármester akinek, 125 évvel ezelőtt része volt az utcai villanyvilágítás bevezetésében. A hét mellszobor alkotói között van Szakáts Béla és Kocsis Rudolf is. A sétányon felállítják a nemrég elhunyt Jecza Péter Bartók Bélát ábrázoló mellszobrát is, amelyet megvásárolnak a szobrászművész családjától. /Pataki Zoltán: Temesvári személyiségek sétánya. Hamarosan elkészül az első hét mellszobor. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 26./2009. október 20.Október 23-án avatják fel Kolozsváron a Szakáts Béla temesvári szobrászművész tervei alapján készült 1956-os emlékművet. Az emlékmű avatásán budapesti, bukaresti és kolozsvári hivatalosságok is részt vesznek. Az 1956-os emlékmű ötlete eredetileg Tibád Zoltántól, a Kolozsvár Társaság munkatársától származik. 2005-ben tizenkét erdélyi magyar szobrászművésznek küldték el a pályázati felhívást. A bírálóbizottság a Székelyföldről elszármazott, Temesváron élő Szakáts Béla munkája mellett döntött. Az ajtó jelkép, ‘56-os szimbólum: egyik oldala a börtönkapu, a másik pedig, a rajta lévő napszimbólummal, a rozettával a jóreménység, a szebb jövő jelképe. Az ‘56-os emlékmű avató ünnepsége beilleszkedik a Kolozsvár-napok programsorozatába. Október 22-én Kolozsvári barokk címmel helyi fényképészek munkáiból nyílik kiállítás, majd ünnepi hangverseny lesz a Magyar Operában. Október 24-én a Kolozsvár Társaság székhelyén Cs. Szabó Lászlóra, Kolozsvár „egyik szerelmesére” emlékeznek, beszédet mond Pomogáts Béla. A Gy. Szabó Béla Galériában megnyitják Fekete Margit képzőművészeti emlékkiállítását, este pedig Jancsó Miklós színész által összeállított műsort tekinthetnek meg az érdeklődők, ezt a Szomszédnéni Produkciós Iroda műsora követi. /Ferencz Zsolt: Kétarcú szobor a Sétatéren – emlékeztetőül. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./2013. május 9.Elmarad az Ormós Zsigmond szoboravató!A Temesvári Magyar Nőszövetség közleménye szerint módosul a XVIII. Bánsági Magyar Napok május 10-i programja. ORMÓS ZSIGMOND (1813–1894, Temes megye hajdani főispánja, műgyűjtő, író, tudós, a Bánát Múzeum megalapítója) köztéri szobrának, Szakáts Béla szobrászművész alkotásának május 10-re tervezett leleplezése a Személyiségek Sétányán elmarad. A nagy Mecénás (aki egész műgyűjteményét a városra hagyta) születésének 200-ik évfordulója tiszteletére és alkalmából kezdeményezett szoborállítást több magyar civilszervezet nevében még novemberben kérvényezte a TMNSZ a Polgármesteri Hivataltól. A Szakáts Béla temesvári szobrászművész által agyagból elkészített mellszobor a művész műtermében hónapok óta várja a Helyi Önkormányzat határozatát a felállításhoz. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2014. február 28.A Szórvány Alapítvány kettős könyvbemutatója:Ormós Zsigmond, a múzeumalapító és Családi album A temesvári Szórvány Alapítvány két legfrissebb, tavaly megjelentetett könyvének a bemutatójára került sor február 26-án, szerdán az Írószövetség Szent György téri székházában. Az Ormós Zsigmond, a múzeumalapító című kétrészes kötet a Szórvány Alapítvány gondozásában jelent meg, szerzői Miklósik Ilona művészettörténész és dr. Kakucs Lajos kutató történész. Stela Simon Családi album című könyve a Szórvány Alapítvány támogatásával, a Marineasa Kiadó gondozásában jelent meg, Szekernyés Irén fordításában. A kettős könyvbemutató szép számú résztvevőjét Pongrácz P. Mária, az Írószövetség temesvári szervezetének alelnöke köszöntötte. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke elsőként Stela Simon Családi album című könyvének magyar nyelvű fordítását méltatta, amely egy család múltjának felelevenítése, mozaikszerű képekből. „Ezt a könyvet magyar és német nyelvre is lefordították, ami azt jelenti, hogy van benne valami, amire érdemes odafigyelni – mondta Dr. Bodó Barna –, a család, amelyikről szól, a bánsági elitet képviseli és van benne egy életérzés, ami ránk is tartozik.” „A szerző úgy beszél a régen megtörtént eseményekről, mintha tanújuk lenne, ott ülne az asztalnál, ott mulatozna a katonatisztekkel. A könyv szereplői élnek, a szerző leírja, milyen a mosolyuk, ruházatuk, modoruk – mondta Stela Simon Családi albumáról Pongrácz P. Mária. – Ez a félig álom, félig valóság hangulat olyan, mint egy varázsfátyol, élvezhetővé és irodalmilag széppé varázsolja a könyvet. A fordító érdeme, hogy ezt a hangulatot sikerül visszaadni.” „Nagy örömmel fordítottam ezt a könyvet – mondta Szekernyés Irén műfordító –, úgy vélem, hogy a szerző előnyére szolgált, hogy érett korban kezdett el írni. Az emlékírás szépségét, sokoldalúságát és dokumentáltságát bizonyos életkor és műveltség felhalmozása fokozni tudja. Itt mindegyik etnikum a maga történelmével foglalkozik, és ezek között megvannak az átjárhatóságok. Simon könyvében, aki igazi temesvári, három nyelvet beszélt, ismeri a város történelmét és kultúráját, sok olyan dolog van, ami ezt az átjárhatóságot segíti. Értékes könyv, jó lépésnek tartom, hogy magyar olvasóknak is a kezébe adja a Szórvány Alapítvány. A szerző öt könyvet írt, most az utolsó fordításánál tartok, rendkívül érdekes, nem lenne érdektelen magyarul is kiadni a többi kötetet.” Az Ormós Zsigmond, a múzeumalapítócímű kétrészes kötetet dr. Delesega Gyula méltatta, aki szerint Miklósik Ilona Ormós Zsigmond életét bemutató írása és dr. Kakucs Lajos A Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum Társulat alapítása és fejlődése című munkája lexikon jellegű, mindkettőt forrásként lehet használni. „A könyv első része Ormós Zsigmond temesi főispán életét bemutató regény, de nem regényesen megírva – mondta dr. Delesega Gyula. – A könyvben benne van a pécskai születésű Ormós ifjúsága, a pályakezdés nehézségei, a kedvesei, 1848 utáni bűnhődése, a magakeresés kínjai, a képzőművészet iránti érdeklődés kibontakozása és kiteljesedése, hivatali magára találása, munkája által kivívott megbecsülése, közéleti szerepvállalásai, műgyűjtő tevékenysége, gondoskodása testvérei, családja iránt, idős kori betegségei, visszavonulása.” A hatalmas szellemi erőfeszítés nyomán megvalósult, szigorú tényeket, dátumokat tartalmazó szövegből, lábjegyzetekből mégis kidomborodnak Ormós Zsigmond emberi vonásai. Dr. Kakucs Lajos kiválóan dokumentált írása egy intézmény átfogó története, életrajza. Saját kutatásai eredményeire is alapozva bemutatja a bánsági magyar kultúra helyzetét 1872 előtt, szól a magyar nyelv terjedéséről, a történelmi kutatásokról, régészeti leletekről, amelyek elvezettek a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum Társulat alapításához. A könyv második részéből is kiderül, hogy a Temesvári Múzeum megteremtője, anyagi alapjainak lerakója, fő támogatója Ormós Zsigmond volt. „Itt az idő, hogy Temesvár vezetői elismerjék Ormós Zsigmond anyagi, kulturális és szellemi hozzájárulásának a jelentőségét a város mai művelődési kincseinek a megalapozásához és becsüljék meg azzal, hogy sírhelyét méltóképpen megjelölik és Szakáts Béla szobrát egy kitüntetett helyen felállítsák” – mondta dr. Delesega Gyula. Miklósik Ilona a könyvbemutató alkalmából felolvasta a Németországban élő dr. Kakucs Lajos levelét, aki az Ormós Zsigmond életéről és a DTR Múzeum Társulat alapításáról és fejlődéséről szóló könyv megjelentetésének kezdeményezője volt, a nagy műgyűjtő és mecénás, közéleti személyiség születése 200 évfordulója tiszteletére. A könyvbemutatón részt vett Szász Enikő, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke, aki ez alkalommal bejelentette: a Bánsági Magyar Napok keretében, május 9-én a Személységek Sétányán felállítják Ormós Zsigmond mellszobrát, Szakáts Béla szobrászművész alkotását. A kettős könyvbemutató végén Miklósik Ilona és Szekernyés Irén dedikálták legújabb köteteiket. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad), 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, 2014. május 28.Tükörben a végekenMiközben a hazai magyar sajtó a nagy költségvetésű magyar városnapoktól hangos, kevés szó esik arról, hogy Temesváron Szász Enikő egyszemélyes „intézményként” a szinte egymaga által előteremtett szerény forrásokból immár 19. alkalommal szervezte meg a Bánsági Magyar Napokat. A rendezvénysorozat nézőszáma idén meghaladta a háromezret: hatalmas eredmény ez Temesváron, ahol az összlakosság mindössze 5 százaléka magyar. – Visszatekintve az elmúlt húsz esztendőre, hogyan alakult az érdeklődés a rendezvénysorozat iránt? Bizonyára kellett egy idő, amíg a „márkanév” bejáratott lett. – Amikor 1996-ban kezdeményezésemre elindítottuk a rendezvénysorozatot TÜKÖR-Szembenézés önmagunkkal a Honfoglalás 1100. évfordulója kapcsán volt a címe. Egyfajta felmérése szeretett volna lenni mindannak, ami közművelődés címszó alatt létezik a Bánságban. A rendezvény nagyon szomorú képet mutatott a bánsági és ezen belül a temesvári közművelődés állapotáról. Különösen arról, ami hagyományőrzés név alatt futott. Amikor a rendezvényt záró néptáncműsoron (melynek nem véletlenül adtuk a Hagyománykeresőben címet) jobbára csak a fellépő csoportok lézengtek a teremben, sírva fogadtam meg, hogy soha többé... Aztán következett a második és a sokadik kiadás, Bánsági Magyar Napok (BMN) néven. Már a legelején megfogalmazódott legfontosabb célja: olyan közművelődési rendezvényt szervezni, mely erősíti a bánsági szórványmagyarság önazonosság-tudatát, nemzeti önbecsülését, megismerteti az összmagyar és ezen belül a bánáti kulturális/történelmi örökséget nemcsak saját etnikumunk tagjaival, hanem a körülöttünk élő más nemzetiségűekkel is, felébreszti az együvé tartozás érzetét, tudatosítja az anyanyelv és az anyanyelvű kultúra megismerésének, ápolásának, megőrzésének fontosságát. Úgy vélem, hogy a rendezvénysorozat teljesítette a célkitűzéseket, az idők folyamán bejáratott eseménnyé vált, amelyre most már készülnek a partner civil szervezetek és a közönség is. Folyamatosan növekedik a látogatói létszám, bizonyítva, hogy a szórványlét szűkös mozgásterében is lehet eredményt felmutatni, s a közművelődési állapotunkkal való mostani szembenézésünk – minden létszámcsökkenésünk ellenére – sokkal biztatóbb képet mutat, mint két évtizeddel ezelőtt. A közönség érdeklődését bizonyára az is fokozza, hogy valamennyi korosztálynak, minden nézőrétegnek próbálunk kínálni valamit – kizárólag a minőség jegyében. Amíg a nevemet adom ehhez a műsorfolyamhoz, nem kaphat részt benne a gagyi, a bóvli vagy a giccs, legyen az akár „nemzeti” is! – Tartható-e hosszú távon Temesvár mint magyar kulturális végvár, vagy ez már reménytelen utóvédharc? – Mi az, hogy hosszú táv? A tíz évvel ezelőtti népszámlálás óta tizenötezerrel fogyott a temesi magyarság, a 2011-es adatok alapján Temes megyében alig vagyunk többen 35 ezernél. Ebből a perspektívából nézve a magyarság a következő két évtized alatt gyakorlatilag eltűnik a térképről. De volt már a Bánság történetében olyan korszak, amikor a magyarság teljes mértékben kipusztult a vidékről, a 164 éven át tartó török hódoltság vagy az utána következő, sok évtizedes osztrák gyarmatosítás után csak a 19. században telepedtek vissza a magyarok a térségbe. Aztán a 20. század fordulójára, már magyar fennhatóság alatt, magyar polgármesterek keze alatt Magyarország és Közép–Kelet-Európa egyik legprosperálóbb térségévé vált Temesvár és vidéke. Ha ebből a perspektívából vonjuk le a következtetéseket, akkor szerintem nincs reménytelen helyzet. – Érezhető-e a Temesváron tanuló több ezer nem temesvári magyar diák érdeklődése, részvétele a rendezvényeken? – Tudomásom szerint már nem több ezer, csak több száz a Temesváron tanuló, elsősorban a Székelyföldről származó fiatalok létszáma. Részvételük a helyiek által szervezett rendezvényeken igen csekély. Nagyon nehéz őket megszólítani, pedig tartjuk a kapcsolatot az ifjúsági szervezetekkel, műsorainkkal kapcsolatos tájékoztató szövegeink állandóan keringenek mindenféle e-mail listákon, közösségi oldalakon. Az idei rendezvény programjában is voltak kimondottan nekik szánt műsorszámok, sajnos, az érdeklődés messze a várakozás alatt maradt. Akikre viszont mindig számíthatunk: a TMD Guzsalyas nevű tánccsoportja, ők szívvel-lélekkel jelen vannak, szerveznek, segítenek. – Idén melyek voltak a legnagyobb nézettségű programok? – Sikerült „nagy dobással” indítanunk: a temesvári központi parkban lévő Személyiségek sétányán május 9-én, a nyitónapon felavattuk Ormós Zsigmond, a 19. század legnagyobb bánsági magyar személyisége mellszobrát, Szakáts Béla szobrászművész alkotását. Azáltal, hogy az Európa-napi városi ünnepségek részeként kétnyelvűvé vált a szoboravató műsor, sokkal több ember értesülhetett róla, hogy ki is volt az a politikus, közíró, közéleti ember, Temes megye és Temesvár hajdani prefektusa, aki minden vagyonát a városra hagyta, megalapította a Bánát Múzeumot, amelynek legértékesebb darabjai az ő hagyatékából származnak. Zsúfolt ház előtt tartotta előadását Romsics Ignác budapesti történész Dózsa György kivégzésének 500. évfordulója alkalmából. Igen szép érdeklődés övezte kiállításmegnyitóinkat is, köztük A tánc című tematikus kiállítást, amely 26 helyi magyar művész alkotásaiból állt össze, illetve Neagu Katalin és Oláh Dalma Kontrasztok és színes harmóniák című tárlatát. Nagy sikernek örvendett a Hot Jazz Band budapesti dzsesszzenekar koncertje is. őket azért hívtuk meg, mert ilyen jellegű zenei kínálat már régen volt a BMN műsorán, ugyanakkor ők népszerűségük mellett tényleg minőséget képviselnek. A legnagyobb tömeget a Hagyománykeresőben című rendezvényzáró néptáncgála mozgatta meg: 300 néptáncos, 450-500 néző, sok-sok bámészkodó. A népviseletbe öltözött fiatalok közös tánca és másfél kilométeres, zenés-táncos felvonulása az operától a néptáncgála helyszínéig nagy feltűnést keltett a járókelők, a főtéri teraszokon üldögélők körében. És ez is a felvonulás célja: felhívni a figyelmet a magyar etnikum létezésére, hagyományaira. Magára a rendezvényre. Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. október 24.56-ra emlékeztek Kolozsváron isAz 56-os forradalomra emlékeztek a kolozsvári Sétatéren a Szakáts Béla készítette, börtönajtót idéző 1956-os emlékműnél. A rendezvényen Dávid Gyula, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke is felszólalt, aki az utolsó forradalmároknak egyike, aki akkoriban tanársegéd volt. A megemlékezésen Horváth Anna alpolgármester méltató beszédében elmondta, hogy „aki ma 1956-ról gondolkodik, beszél annak első sorban a mának kérdéseire, kihívásaira kell választ keresni. A következőkben Horváth Anna nyilatkozatát hallják. Barabás János vezető konzul az ünnepségen elmondta, „ma 1956 a szabadság szeretetét, élményét és reményét jelenti". Ezen kívül a felszólalók hangsúlyozták, a forradalom szelleme elősegítette és folyamatosan biztosította a magyar kultúra és önazonosság megmaradását Kolozsváron is. A megemlékezést koszorúzás zárta. 56'-ra emlékeztek tegnap délután, Mátyás király szülőháza előtt, a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács szervezte ünnepségen is. A megemlékezésen elhangzott, hogy csupán a tanár jóindulatán múlik, mennyit hallanak az iskolákban a fiatalok az '56-os eseményekről, mivel a romániai történelemkönyvek alig foglalkoznak, csupán pár mondatban intézik el az 56-os események bemutatását. paprikaradio.ro Erdély.ma 2015. május 10.Magyar király mellszobrát avatták fel TemesváronKároly Róbert magyar király köztéri mellszobrát avatták fel tegnap Temesváron annak emlékére, hogy hétszáz évvel ezelőtt az Anjou-házi uralkodó Temesvárra költöztette Magyarország fővárosát, és nyolc éven át innen irányította az országot. A Szakáts Béla szobrászművész által készített szobor Temesvár központi parkjába, a város történetét alakító személyiségek sétányára került. A szoborállítást a Temesvári Magyar Nőszövetség kezdeményezte, és a város önkormányzata közpénzből támogatta. Az alkotást Nicolae Robu polgármester és Titu Bojin, a Temes megyei önkormányzat elnöke leplezte le a Bánsági Magyar Napok keretében. Nicolae Robu polgármester a magyar közmédiának adott nyilatkozatában elmondta, úgy kell tisztelni a történelmet, ahogy volt. „Károly Róbert fővárosi rangot adott Temesvárnak, és ezzel fejlődést indított el a városban" – mondta a polgármester. A Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke, Szász Enikő történelmi pillanatnak nevezte a szoborállítást, hiszen az utóbbi évtizedekben nem volt példa arra Romániában, hogy egy román többségű város közterén közpénzből egy magyar királynak állítsanak szobrot. marosvasarhelyiradio.ro / karpatinfo.net Erdély.ma lapozás: 1-30
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
